Lóci egyik kedvenc foglalatossága az ablakpárkányokon való ácsorgás és nézelődés. Félelmetes, de egyáltalán nincs se tériszonya, se veszélyérzete, hiába próbáljuk megmagyarázni, hogy az ablakot nem nyitjuk ki (ja, főleg a hatodikon...)! Arról nem is beszélve, hogy milyen művészi maszatokat hagy szerte minden ablakon, ami megcsillan (illetve pont NEM csillan) a felkelő nap fényében...
A történethez azért hozzátartozik, hogy a kép akkor készült, amikor a Dédáéknál a sirályokat vártuk (nem jöttek), akiket Anya (azaz Luca, azaz én...) is vártam néhány délutánon keresztül úgy öt-tíz éven át....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.